Tegnap délután, amikor beléptem a Facebook felületre, meglepetéssel értesültem róla, hogy tagja lettem egy olyan Facebook-csoportnak, amelynek neve „Akik nem félnek kimenni az utcára Orbán diktatúrája ellen”. S bár én egyáltalán nem félek kimenni az utcára, de nem emlékszem rá, hogy hozzájárulásomat, vagy az engedélyemet adtam volna ahhoz, hogy ebbe a csoportba valaki engem beléptessen. Persze ezt megelőzően felkérést kaptam arra, hogy valakinek legyek az „ismerőse”, amit „üsse kavics” alapon jóváhagytam, holott egyáltalán nem ismerem az illetőt, és egyetlen árva mondat erejéig sem folytattunk párbeszédet. Az illető nyilván olvasta valamely cikkemet, vagy kommentemet, és szimpatikusnak talált. Elképzelni sem tudom persze, hol írhattam én olyasmit, amiből arra a következtetésre jutott, hogy harcostársak lehetünk az Orbán-diktatúra elleni küzdelemben, és beállok az Orbán-fóbiások táborelvű árokásó kampányába.
A dolog érdekessége, hogy a nevezett Facebook-csoport már jó egynapos múltra tekint vissza, és már 8114 tagja van. Ha így folytatja, pár nap alatt az Orbán-ellenes kritikus tömeg össze is jöhet. Kíváncsi lennék, ebből a taglétszámból vajon hány ember volna hajlandó ténylegesen is kimenni az utcára az Orbán-rendszert megdönteni.
Normális esetben –az ismeretség felvétele után – az ilyesmi úgy szokott történni, hogy az ember kap egy meghívást a csoport Facebook oldalának meglátogatására, aztán majd maga eldönti, hogy kéri a felvételét a csoportba, vagy nem. Az ilyen önkényes beléptetés kicsit hasonlít az erőszakos kollektivizálásra. Persze nem nagy ügy az egész. Nem akarok senkit sem megbántani, de rövid úton megtaláltam a csoportból való kilépésre mutató gombot. Egyáltalán nem szeretnék a postafiókomban kéretlen értesítések tömegét fogadni, azokat úgysem fogom elolvasni.
Tulajdonképpen nagyon szimpatikusnak találom a dolgot, hogy emberek az Orbán-rendszert szeretnék megdönteni. Magam is egyetértek azzal, hogy a Fidesz-maffiának nem volna szabad, hogy helye legyen a politikai életben. De ugyanígy egyetértek a másik féllel is, amely azt mondja, hogy a Fidesz-maffia jelenti a kisebbik rosszat, mert a globális kapitalizmus a nagyobb veszély Magyarország számára! Egyre jobban kirajzolódik ez a menekültválság kapcsán. A globális nagytőke érdekeit pedig a „demokratikus ellenzék” szolgálja ki, méghozzá teljesen kritikátlan módon. A Fideszt támogató „nemzeti oldal” őket szeretné a politikai süllyesztőben látni.
Az egymással szembenálló oldalak nem pártprogramokkal kampányolnak, hanem kizárólag a másik fél lejáratására törekednek. Ebben foglalható össze a táborelvű árokásás lényege, amely a rendszerváltás óta teljesen eluralkodott a magyar belpolitikában. Minek eredményeképpen pedig napjainkra Magyarország két részre szakadt. A politikai szembenállás szinte már a hisztéria szintjén folyik. A helyzetet Kis János úgy írta le, amelyre szinte a polgárháborús viszonyok a jellemzők – hidegháborús körülmények között. Ebből adódik az új műszó, amely találóan írja le a helyzetet: „hideg polgárháború”. Már a média is erről cikkezik – például itt.
Mindkét fél érveiben van igazság, de én úgy látom, hogy mindkét fél elfeledkezik a lényegről, a szegénység és a nyomor egyre nagyobb térnyeréséről. Illetve úgy is lehet mondani, hogy a táborelvű árokásás eltereli a figyelmet a lényegről, a társadalom egyre fokozódó kizsákmányolásáról, amelyben mindkét fél egyformán bűnös. Azaz a társadalomnak az volna az érdeke, hogy mindkét féltől egyformán megszabaduljon, mert lényegét tekintve mindkét fél politikai-gazdasági bűnözőkből áll. Ide jutottunk a rendszerváltás eredményeképpen!
A hideg polgárháborús szembenállás a kvótanépszavazásban járatódik a csúcsra. A nemmel szavazók az „idegengyűlölő” jelzőt érdemelték ki, miközben a „demokratikus ellenzék” maga is megosztott az igen szavazat és a szavazástól való távolmaradás között. Az utóbbiak teljesen kontraproduktív szerepet vállaltak magukra: miközben valóban vannak idegengyűlölők, rasszisták, újfasiszták és neonácik is Magyarországon, ők a választópolgárok várható túlnyomó többségét „fasisztázzák” le, akik nemmel fognak szavazni, ezzel az állítólagos értékítéletükkel pedig eleve önmagukat ítélik bukásra. Ráadásul úgy, hogy a döntésükben az értelem leghalványabb jele sem látszik. A „balliberálisok” szépen belesétálnak az Orbán Viktor állította csapdába, hisz ő kínálta föl számukra tálcán az „idegengyűlölő” jelzővel való vádaskodást, amit az álságos baloldal nem is volt képes kihagyni. Ennek pedig hosszabb távon az lesz a hatása, hogy 2018-ban a „balliberálisok” talán még a parlamentbe sem fognak bejutni. A „demokratikus ellenzéket” pedig a tehetetlenség érzése hajszolja a kétségbeesésbe. Pedig a „demokratikus ellenzéki elit” lassan már azt kockáztatja, hogy a választópolgár a „balliberális” moralizálgatók értelmi képességeit is kétségbe vonja. Erről elég, ha megnézzük Tamás Gáspár Miklós szereplését az Egyenes Beszéd adásában, hogyan válik köznevetség tárgyává.
TGM az Egyenes Beszéd adásában
A „balliberális” ellenzék nem veszi észre, hogy az elszegényedő társadalom nem fogékony az ilyesféle moralizálgatásra. Elég volna a vizitdíjról való népszavazásra gondolni. Mikor tolerálta a „balliberális” politikai elit az elmúlt negyedszázad során az elszegényedő helyzetű, és fokozatosan nyomorba sodródó társadalom politikai véleményét? (És itt most nem arra gondolok, hogy személy szerint TGM hogyan voksolt azon a népszavazáson, mert általában beszélek a „balliberális” elitről.) Még ma is azt szokás emlegetni a „balliberális” körökben, hogy akkor csúsztak félre a liberális reformok. A nép egyszerűen úgy érzi, hogy ebből a fajta megmondóember mentalitásból elég volt, ebből nem kér többet! Elég volt az értékítéletnek álcázott politikai véleményekből!
Nos, én ennek a „hideg polgárháborús” árokásásnak a jeleként értékelem, hogy valaki személy szerint engem is igyekszik belerángatni ebbe a „kultúrháborúba” (mert ez már nem is harc, hanem háború). Ez már nem a politikai elit szintje, hanem már a közösségi médiában is ez folyik. Mindenki vívja meg a maga harcát, ahogy akarja, de én erre nem vagyok kapható! Ne akarja senki „kollektivizálni” az én személyes részvételemet ebben a háborúban! Ne akarjon senki a maga szintjére engem lehúzni! Elég nekem a saját megélhetési problémáimra koncentrálnom!
Úgy vélem, a magyar társadalomnak a megbékélésre, az egymással való kiegyezésre kellene törekednie, hogy a szociális válságból fakadó problémák megoldására és az elszegényedés megállítására tudjuk az erőinket koncentrálni. A baloldalnak erre legyen baloldali programja, a jobboldalnak pedig jobboldali programja! A baloldaltól egyáltalán nem tudom elfogadni a neoliberális érdekek védelmét. Azzal nem vagyok hajlandó megbékélni, hogy ezt csomagolja moralizálgatós köntösbe.
Készséggel elhiszem, hogy a „balliberális ellenzék” az Orbán-diktatúrát szeretné megbuktatni. Készséggel elhiszem, hogy a közösségi médiában is akadnak bőven, akiknek ez a vágya. De vajon van-e a „balliberális” mentalitású egyénekben empátia az iránt, hogy mit szeretne a nép? Erről tessék moralizálgatni! S majd ha az átlagember, a tömegek problémáin is képesek lesznek a baloldali liberálisok elmoralizálgatni, akkor hiszem el, hogy a liberális megmondóemberek a demokrácia fogalmát is értik. Mert a demokrácia a többségi akarat érvényre jutását jelenti – állítólag.
Az pedig nem úgy történik, hogy valaki engem csak úgy, minden külön egyeztetés nélkül Orbán-diktatúra elleni harcossá avanzsál, és a nevemmel visszaélve reklámozza a saját Facebook-csoportját. Valami nem úgy válik többségi akarattá, hogy fűnek-fának a nevét hozzáírják a tagok névsorához. Tulajdonképpen a csoportot jelenteni is lehetne a Facebooknál.
